...a Riviéra. Talán mind ismerjük a dalt. Észrevettem, hogy itt szinte minden bejegyzésemben csak fröcsögök, hogy mennyire butító a média, milyen sok agymosott zombi mászkál a mocsoktól bűzlő utcákon, stb., stb. Ezért jelen posztot ezúttal inkább annak szentelem, hogy egy kicsit meséljek az idei nyaralásomról, amely nem is volt klasszikus értelemben vett nyaralás. Csupán elhatároztuk barátnőmmel, hogy leugrunk pár napra Balatonfüredre. Pár nap múlva már azon kaptam magam, hogy a Déli pályaudvaron állok a pénztáraknál és éppen a jegyemet veszem. Gyors kitérő a büfé irányába (kellett valami folyadék, akkor is roppant meleg volt) aztán fel a vonatra, lejátszó előkap, fülhallgató bedug, hangerő épphogy nem csutkára feltol és mehet a menet. Másodpercre pontosan futott ki velem a vonat az állomásról, noha bő 10 perces késéssel érkezett meg a célállomásra. Amit először megéreztem (miközben egy öreg néninek segítettem leadni a csomagjait) az a friss, illatos levegő volt. A Balaton mellett nyoma sincs a városi szmognak, a súlyos, olykor-olykor már fojtogató levegőnek. Ott egészen más minden. Különös nyugalom árad a vidékből, melyhez foghatót városi ember csak vidéken élhet át. Jómagam kertvárosi srác voltam mindig is, bár ahogy szépen lassan cseperedtem felfelé, úgy kapott el a város gépszíja és rántott magával. Kertvárosból egyszercsak a belvárosban találtam magam, füstölgő buszok, sárga villamosok és a sokat szidott metró társaságában. A nap mint nap elém tóduló temérdek ember látványához korán hozzászoktam, munkám során is gyakran kerültem kapcsolatba velük, így engem már nem zavar ha például reggel 20 cm hely sincs a tömött buszon. Vágóhíd-járat, néha így hívom. Elnézem az embereket akik fel és leszállnak. A jól bejáratott napi rutin vezeti őket, a már megszokott útvonalon haladnak nap nap után. Unott, fásult arcok. Ilyenkor azért megfordul a fejemben, hogy milyen iszonyatosan rövid is az élet. Az ember elvárások szerint éli le. Dolgozik, mert dolgoznia kell. Valamiből meg kell élni, ugye. Aztán hirtelen azon kapja magát, hogy már 45 éves és néhány külföldi ország kivételével még sehol sem járt a világon. De elkalandoztam. Térjünk vissza a Balatonra, ha csak képzeletben is.

Kellemes időt sikerült kifognunk, nem volt ottlétünk alatt olyan hatalmas kánikula mint amikor csak Baghdad-ban volt melegebb mint Magyarországon. Rengeteget sétáltunk, kirándultunk és pihentünk. Megcsodáltuk magát a Balatont is amely engem mindig lenyűgöz. Nem hiába nevezik a magyar tengernek. Sikerült olyan magasra felkirándulnunk, ahonnét be lehetett látni majdnem az egész tavat. Lélegzetelállító látvány volt lenézni a magas kilátó tetejéről az alant elterülő vidékre, miközben a gyenge szellő kétszer olyan erősnek hatott a magasban. Hazainduláskor már korán összepakoltunk és a vonatunk érkezőse előtt 10 perccel már a peronon álltunk. A hazaút jóval hosszabbnak tűnt, még úgy is, hogy egy nagyon kedves angol hölgy társaságát élvezhettük egészen Budáig. A Déliben a vonatról leszállva jutott csak eszembe, hogy én tulajdonképpen egy percet sem fürödtem a Balatonban az ottlétünk alatt. Mégis az eddigi legjobb "nyaralásomnak" tudhatom be eme kis kiruccanást. Hiszen nem is feltétlenül a víz miatt megy oda az ember, sokkal inkább a környezet, a kikapcsolódás és a hangulat miatt. Megvan a sajátos hangulata annak amikor a naplementében üldögélsz a pároddal egy virágillatoktól édes mezőn, miközben lágy szellő fújdogál és a lábatok alatt, a városon túl, ott terül el a Balaton. Egy kicsit amolyan hippi-életérzés az egész, nagy adag "vissza a természetbe" körítéssel de mivel úgyis a mának kell élni, csak ajánlani tudom mindenkinek. Jómagam jövőre is szívesen megyek majd.