Költői közhely, de számtalan vihar tépázta már a világgazdaságot, hiszen csak az elmúlt egy évszázad ránk, európaiakra vonatkozó gazdasági szakirodalma egész könyvtárakat tölt meg, a többi kontinensről nem is beszélve. Most, hogy a saját bőrünkön érezzük az euróválság, és a környező országok közti kiélesedett viszonyt (ami nem jelenti azt, hogy a világ túlsó felén ne néznének szembe napról napra ugyanilyen problémákkal), hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy valami nem túl fényes, de mindenképpen különleges időszakot élünk éppen át. Persze ennek az állításnak csupán az első fele állja meg a helyét; korántsem fényes ez igaz, de egyáltalán nem különleges. Krízis mindig volt, és mindig is lesz, mi most csak a sok közül járunk éppen az egyikben.

  Nem arról van tehát szó, hogy a mostani válság minden idők legrosszabb sorscsapása lenne. Volt ennél már sokkal rosszabb is, ami persze csekély vigaszt jelent azoknak, akik nap mint nap a saját bőrükön érzik a negatív hatásokat. Arról van csupán szó, hogy a hatalmi viszonyok átrendeződnek, aminek a "felhőárnyékai" éppúgy átvonulnak rajtunk is, és szinte minden országon, mint a napsütötte részek. Természetesen nem lehet megkerülni az idevágó megjegyzést, miszerint addig is, amíg a jelenlegi gazdasági mélyrepülés tart, talán enyhíthetnénk valamennyit a saját bajunkon, ha ezekben az időkben a kormány legalább megpróbálna nem árral szemben evezni; ez is igaz, de a bejegyzés témája most nem ez.

  A hatalmi pólus jelen pillanatban átendeződés alatt áll. Már régen nem kérdés, hogy az USA kezdi elveszíteni a vezető szerepét, ami persze nem egyenlő azzal, hogy pár éven belül sereghajtó lesz. A hátrébb való tolódása korlátok közé szabott, így lesz egy pont, amikor a további fékeződése megáll, és elfoglalja azt a pontot, ahonnan aztán tovább folytathatja azt a meghatározó politikát, amit már évtizedek óta gyakorol. Visszakapaszkodni pedig már csak azért sem fog egy jó darabig, mert először a saját belső válságait kellene rendbe tennie, amire még éveket, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy évtizedeket kell várni. Az Egyesült Államokban is tapasztalható volt ugyanis az a fajta polgári átrétegződés az utóbbi években, ami több-kevesebb arányban mindenütt felütötte a fejét. Nevezetesen, hogy elvékonyodott a középréteg, és a válság hatására a társadalom szegényebb rétegei még inkább perifériára szorultak, miközben a körülbelül 350 millió főnyi lakosságnak körülbelül 1 százaléka, azaz a vagyonos amerikaiak a válságnak köszönhetően még gazdagabbak lettek. Az elmúlt négy évben a lakosság összvagyon-gyarapodásának 93 (!) százaléka erre a felső rétegre esett, és csak a vagyon maradék 7 százaléka oszlik el az Egyesült Államok többi állampolgára közt. Az USA kormányának tehát a saját belső válságával is meg kell majd küzdenie, amit pedig haladéktalanul meg is kell lépnie, hiszen tekintve az amerikai állampolgárok öntudatosságát, egy ilyen gazdasági megroppanást nem hagyhat csak úgy figyelmen kívül.

  A hatalmi pólusok eközben áthelyeződnek Kínára és Oroszországra, azaz kialakulóban van (vagy részben már ki is alakult) a Moszkva-Peking tengely, ami nem csak az USA számára lesz jelentős ellenlábas, de óhatatlanul átalakítja majd Európa gazdasági szerkezetét, és részben talán még a politikai térképét is.

  Európa országai földrajzi tekintetben jelentéktelen méretűek a meghatározó hatalmat képviselő gigaországokhoz képest, ellenben viszont a kultúrájuk sokkal egységesebb, néprajzilag jóval homogénebb képet mutatnak, ellenben Kínával és Oroszországgal, ahol több tucatnyi népcsoport él egyetlen zászló alatt. Ez az Európára jellemző kulturális és etnikai kohéziós erő még egy darabig jól működően zárhat össze a nagyhatalmak előtt, de a végtelenségig nem fog kitartani. Be kell látni, hogy Európa az energiaéhsége miatt rá van utalva Oroszországra és részben a közel-keletre is, de Kína anyagi tartalékai is jól jönnek a számára. Nem is kérdés, hogy mindhárom helyről kaphat idővel támogatást és segítséget az öreg kontinens, de teljes egészében ez valószínűleg csak azután fog megvalósulni, ha legalább részben vagy egészben leválik az USÁ-ról gazdaságilag, sőt, talán még kulturálisan is. Ez persze nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy az általunk ma ismert európai országok egész sorának kell majd feladnia önállóságát és több évszázados értékeit csak azért, hogy a fentebb említett hatalmak kedvezően viszonyuljanak hozzá, hiszen az Európában található természeti erőforrások, technológiai háttér és a jól képzett szakembergárda szerves egységet fognak majd alkotni a keletről beáramló nyersanyaggal és pénzbeli tőkével. De nagy valószínűséggel szinte már magától értetődő elvárás lesz a nyugathoz való minél kisebb ragaszkodás (az USÁ-val, Kanadával, dél-Amerikával, de még valószínűleg az Egyesült Králysággal  való kapcsolat is leszűkülhet majd idővel a turizmusra és az oktatásra), és a kelethez való minél nagyobb lojalitás. Hogy ez mennyire nem csak utópia, az világosan látszik abból, a tavaly ősszel felröppent hírből, miszerint az unió már jüan alapú kötvények kibocsátására is hajlandó lenne.

   Persze Kína már korábban egyértelművé tette, hogy nem lesz Európa megmentője, és az itteni bajokra sem tud egyértelmű és megnyugtató megoldást kínálni. Ez persze érthető, hiszen az talán még őket is megroggyantaná, ha egyedül kellene kihúzniuk a válságból az eurózónát. De nem csak erről van szó. Pontosan látják ők is, hogy később, ha kivárják, még a mostaninál is kedvezőbb üzletek köthetőek majd errefelé, hiszen egy elhúzódó válság nyugat-Európában is egyre olcsóbbá és olcsóbbá tenné mind a munkaerőt, mind pedig a felvásárolható állami tulajdonokat. Ha pedig ezt vesszük figyelembe, akkor akár azt is gondolhatjuk, hogy Kína számára semmi sem jönne jobban, mint az eurózóna csődje, hiszen ebben az esetben számolatlanul hullana az ölébe az olcsó és képzett munkaerő, de teljesen ez sem igaz. Kevésbé ismert tény ugyanis, hogy Kína sok európai országnak (köztük nekünk is) nyújt úgynevezett szállítói hitelt, azaz olyan pénzeket, amiket azért ad, hogy a felvásárló országok megvehessék az ő termékeit, majd pedig később visszafizethessék ezt a hitelt. Ez a lehetőség eurócsőd esetén azonnal megszűnne számukra, ami miatt magától értetődően jüanok milliárdjaitól esnének el, hiszen a felvásárlópiac alaposan beszűkülne Afrikára és délkelet-Ázsiára. Kína számára tehát egyáltalán nem kívánatos egy európai kontinentális csőd, de a saját gazdaságukat nyilván nem fogják kockára tenni bizonytalan kölcsönszerződésekkel csak azért, hogy az európai gazdaság továbbra is stabilan álljon a lábán.