Az alábbi levelet egy olvasó kérésére közlöm, változtatások és kommentár nélkül.

  Miniszterelnök úr!

  Először is elnézést, hogy sem a "kedves", sem pedig a "tisztelt" jelzőket nem szúrtam be a megszólítás elé, de igazából egyiket sem találtam helyénvalónak. Nem tartom önt kedvesnek, tisztelni pedig nem tudom, úgyhogy bármelyiket írtam volna, hazudnék. De ne vágjunk a dolgok elébe.

  Az utóbbi hónapokban volt szerencsém akár öntől akár az embereitől annyi mindent hallani már a pozitív gazdasági mutatókról, arról hogy minket irigyel és utánoz egész Európa, hogy kifelé lábalunk a válságból, meg hogy itt valamiféle tündérmese valósul meg, hogy már komolyan elgondolkodtam azon, én magam nem élek-e egy párhuzamos dimenzióban, ahová csak kósza hírek jutnak el, de a valóság egészen más? Mert bizony hajlamos vagyok erre gondolni. Viszont egyre erősebb bennem a gyanú, hogy sokkal inkább ön, és a haveri köre az, aki egy másik világban él.

  Munkanélküli vagyok. Ez sajnos nem az én hibám, simán lapátra tettek egy leépítésnél, ennek pedig már egy teljes éve, azóta járok nap mint nap munka után, a környéken szinte már nincs hely, ahová ne jelentkeztem volna, és csak azért nem mindenhova, mert orvosnak meg fizikatanárnak mégse vetethetem fel magam képzettség nélkül. Van egy szakmám, érettségim, nyelvvizsgám, jogosítványom, még - az önök nagy részével ellentétben - munkatapasztalatom is, még sincsen szüksége rám senkinek sehol. Édesanyám rokkantnyugdíjas (legalábbis addig, amíg számíthat az ellátásra), édesapám már meghalt én magam pedig tanulnék, de nagyon úgy néz ki, hogy - bár az előző tanévre még futotta - pénz hiányában szeptembertől már nem tudom folytatni a dolgokat. Az önök egymillió munkahelyére és a tündérmesére várva már lemondtunk minden feleslegesről; fogalmam sincs például, hogy mikor ittam utoljára egy pohár üdítőt csapvíz helyett, vagy hogy mióta nem vásároltam magamnak még egy pólót sem. Ami az étkezésünket illeti, kicsit unalmas már, hogy  gyakorlatilag egész hónapban a pirítós/babfőzelék/főttkrumpli/mákostészta/rántott leves ötszögében mozgunk, de hát az ilyen szívós félázsiai származékok, mint mi, nyilván kibírnak ennél többet is. Épp a napokban gondolkodtam azon, hogy a rántott hús íze még a számban van, úgyhogy akkor nagy baj már nem lehet az életszínvonalunkkal, hiszen ez azt jelenti, hogy idén már ettem ilyet. Meg akkor majd jövőre is fogok, mondhatja ön, mi hát a bajom, jól megy nem? Nos, kérdésem, hogy vajon ön, és a gazdasági csodáról regélő "jobbkeze" is ilyen vágyakozva gondol arra, aminek a 21. században, Európa közepén alapvető dolognak kéne lennie, azaz a normális étkezésre? Lehet, hogy a Száhel-övezetben, vagy valami elcseszett dél-amerikai banánköztársaságban egy zsák búza is csodának számít, de mi az EU-ban élünk az isten verje meg, ráadásul 2012-ben, nem 1948-ban.

  Most olvasom, hogy ön szerint a fiatalok 5-6 év múlva tömegével jönnek majd haza. Ezt tényleg komolyan gondolja? Valóban azt hiszi, hogy azok, akik egzisztenciát és megélhetést teremtettek maguknak odakint, azok majd dalolva eldobják a cirka 2000 eurós fizetésüket csak azért, hogy stadiont építsenek önnek 47 ezer forintért? Egyáltalán mi az a kijelentés, hogy "visszajönnek akik külföldre mentek kalandvágyból." Szeretném felhívni a szíves figyelmét arra, hogy a fiatalok 99.5 százaléka egyáltalán nem kalandvágyból megy külföldre, hanem azért, mert itthon már szétvertek és eladtak, elloptak mindent, ami csak lehetett, úgyhogy nincs megélhetés. Kalandvágy? Persze, így is nevezhetjük. Kalandos túlélőpróba, mert vagy éhen vesznek itthon, vagy megpróbálnak megkapaszkodni az ismeretlenben, ami vagy sikerül, vagy nem. Igen, ez még kalandosnak is nevezhető. Addig viszont, amíg az uniós pénzeket szökőkútépítésre meg templomrenoválásra szórják, és nem a termelő ágazatot próbálják belőle fejleszteni, ez nem is fog változni.

  Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, ön mostanra tökéletesen elvesztette a kapcsolatát a külvilággal, mégpedig egyre látványosabban történik önnel mindez. Ön magára maradt. Feldolgozhatatlan trauma lehet ugyanis, hogy akármit csinál, csak nem indul be a sárba ragadt gazdaság, nincs vége a válságnak, az elégedetlenkedés napról napra nő, és van, ahol már éhséglázadás áll a küszöbön (Tarnabod), hogy az emberek egyre inkább tesznek a magasztos eszméire és már szóba sem kívánnak önnel állni. Konzultáció, 700 ezres eredménnyel, hát gratulálok, megérte elcseszni rá úgy 1 milliárdot. Persze ahogy hallom, már készül a magyarázat a 8%-os bukásra, miszerint nyár volt, rossz időzítés, olimpiai időszak, bla-bla, esetleg azt nem akarják bemagyarázni, hogy mivel idén decemberre ígéri a maja naptár a világvégét, hát az ebből fakadó depresszió miatt sokan már a postára sem mennek el? Lehet itt persze óriási sikerekről beszélni (például az IMF tárgyalások), de a lakosság jó része nem hülye. Százmilliárdok mentek a lefolyóba hónapról hónapra 2010 nyarától csak azért, mert ön azt hirdette nagy szájjal, hogy majd nélkülük is menni fog, aztán amikor már végképp szorult a hurok, akkor gyorsan elszaladt hozzájuk visszakönyörgni magát a kegyeikbe, itthon meg eladta a dolgot forradalmi-győzelmi jelentésként, és a nagy önfényezésből éppen csak azt hagyta ki, hogy most már olyan jól állunk, hogy lassan az EU fog csatlakozni hozzánk.

  Ön teljesen magára maradt a sikertelenségével, ezért aztán álmodik magának egy sikeres világot, és azokkal az illúziókkal traktálja ezt az egyre frusztráltabb lakosságot. Hinni akar valamiben, ami nem valóság, de ennek még sosem lett jó vége. Ön úgy véli, minden szép és jó, a dolgok jó irányba mennek, az emberek szeretik, mégsem áll ki a tömegek elé, mégis le kell zárni az utcát, ahol lakik. Mondjuk ki kereken, egy egész generáció megy rá arra, hogy Magyarországnak van egy Orbán Viktora, akinek a politikai szerepét a saját kis sértett egója határozza meg, és ettől függ tízmillió ember sorsa is. Ideje lenne ezen önszántából változtatnia, mielőtt a flusztrált tömeg teszi meg.

  Üdvözlettel: Tünde