Hogy a politikai agymosás egyidős magával a politikával, az nem újdonság. A zsongító beszédek, a nagy ívű jelszavak mindig is ott repkedtek a levegőben, ha valaki(k)nek éppen támogatásra volt szükségük, vagy ha csak szimplán kifejezésre akarták juttatni a nép iránti határtalan törődésüket és szeretetüket, ami körülbelül annyira volt persze őszinte, mint a boncasztalon fekvő áldozat mosolya. Nálunk sem új dolog ez, lényegében ezt kapjuk minden kampányidőszakban (és azon is túl) '89 óta. Az már inkább meglepő, hogy a legalább ugyanannyira önfavorizáló, mint amennyire népbutító, leginkább Lenin és a nyomában lépkedő Kim Ir Szen elvtárs beszédeire hajazó kiáltványokkal próbálják most magukhoz édesgetni kormányoldalról a fiatalságot, beleszőve a "rizsába" egy jó adag demagóg halandzsát önfeláldozásról, hazaszeretetről, meg rejtett politikai üzenetről, kecskéről és káposztáról. Nem, nem Észak-Koreában vagy Kínában járunk, hanem hazánkban, de annak is a mintegy fél évszázaddal korábbi múltjában. Meglepő?

  A címben szereplő kérdést persze sokan feltették már előttem is. A lényeg, hogy Hoffman Rózsa és közvetlen holdudvara úgy vélte, kell valami maradandó a most érettségiző fiataloknak, és mi más lehetne szebb ajándék, mint egy példány az új Alaptörvényből egy könnyfakasztó hangvételű levél kíséretében, ami egész életükben emlékezteti majd őket arra, hogy volt egyszer egy élni nem, csak visszaélni tudó kétharmad milyen anyáskodó gondoskodással nyúlt feléjük a magyar állam kormánya a felnőtté válásuk idején. Öntömjénezés aztán van ebben a levélben bőséggel, sokat lehetne belőle idézni, de számomra az abszolút favorit mondat benne mégis az, hogy: "Bátorítson a hazához való hűség akkor is, ha nem könnyű itt élni, és nagy a csábítás, hogy anyagi javakért, akadálymentes karrierért elhagyjátok!" Magyarán szólva eszedbe ne jusson lelépni külföldre, maradj csak szépen itthon, és ha kell, gebedj bele abba, hogy töltögeted nekünk az államkasszát végezd a munkád, hogy addig se a haveroknak juttatott földekre figyelj az ország javára a végzettségedért/diplomádért kapott McDonalds-os fizetésből megérdemelt összegből.

  A viccet félretéve azonban ki kell, hogy mondjuk; elfuserált álmokkal próbálják betömni a fiatalok száját, akik a nagy szavakon kívül semmit nem kapnak. Hazához való hűség? Szépen hangzik, de az ilyesmit könnyen elsöpri az a gyakorlatias életszemlélet, amit bármelyik fiatal megtapasztalhat, miután lehúzott pár hónapot olyan munkakörben, aminek köze nincs a hosszú évek tanulásához és a végzettségéhez, az érte kapott zsebpénz fizetés reálértéke pedig mélyen a béka sokat emlegetett testrésze alatt van. Ilyenkor aztán a mámorító propaganda oda kerül, ahová való - a szemétre.

  A csodás ajándékról pedig; a díszkötésben tetszelgő példány eszmei értékéről már alapból sokat elmond az a fotó, amelyen Schmitt Pál éppen aláírja az Alaptörvényt, a leginkább Sárkányölő Szent Györgyre hajazó, de valójában egy rendőrt ábrázoló, és a 2006-os lovasrohamot felelevenítő kép (festménynek véletlenül sem nevezhető) pedig bizonyára semmiképp sem maradhatott ki. De a lényeg nem is ez. Sokkal inkább az, hogy ennek a szellemiségében ízig-vérig magyar(nak látszó) könyvnek - ha már állítólag olyan fontos szerepet tölt be egyesek szerint - illett volna valóban teljes egészében magyarnak lennie. Ehhez képest a papír, a fólia és a ragasztó német, a táblakarton svájci, csak a nyomtatás készült Magyarországon, gondolom azért, mert csak erre volt idehaza valamelyik rokonnak érdekeltsége. Vagy a NER mégse dübörög olyan hévvel, mint szeretnék.

  Ha pedig már a díszkötésnél, és úgy egyáltalán az egész könyv megjelenésénél tartunk, el kell róla mondani, hogy szemmel láthatóan túl fontoskodó. Túl komolyan veszi önmagát, túl nagy szerepet tulajdonítanak neki, túl mesterkélt pátosz veszi körbe, olyan mintha valóban egy világmegváltó nyolcadik csoda lenne, pedig lássuk be, valójában meglehetősen jelentékelen kis mű még a magyarok többségének szemében is.

  Elkalandoztam. A lényeg, hogy alapjában véve persze nem kellene ennek ennyire talmi dolognak lennie. Lehetne ez a fiataloknak szóló ajándék valóban egy fennkölt gesztus, egy ünnepélyes, életre szóló emlék, ha... na igen, az a sok ha. És itt most újra elő lehetne kapni azt a számtalan érvet, ami az Alaptörvény ellenében juttattak kifejezésre sokan, és nem alaptalanul, de ezek közül csak azért nem hozok elő most egyet sem, mert megtették már helyettem mások, máshol, ráadásul nem is egyszer. A lényeg az, hogy ezen az egész ajándékozási gesztuson túlzottan átsüt a kormány elvakult önimádata, a fiatalok - mondjuk ki kereken - hülyének nézése, és a fentebb már említett, mámorító demagógia. Egy ilyen hangvételű kísérőlevéllel szétosztott kiadmány talán megállta volna a helyét akkoriban, amikor az évszámok még nem a 2-es számjeggyel kezdődtek, de mostanra az a kifejezés, hogy "idejétmúlt" már több, mint helyénvaló. Az egész kezdeményezés már azelőtt elvesztette a szerepét, még mielőtt egyáltalán betölthette volna.