Nagyon jól emlékszem még - hiszen nem volt olyan régen - a zsolcai árvízre; egy tűzoltó ismerősömmel való beszélgetést követően én magam is ott hagytam csapot-papot (értsd: irodát és számítógépet), és önként, ellenszolgáltatást nem várva, két napon keresztül szinte megállás nélkül igyekeztem számomra ismeretlen emberek otthonát, vagyonát menteni. Senkitől nem kértem a leutazásomért üzemanyagköltség-térítést, ettem ha adtak, de magamtól nem követelőztem, és csak azért jöttem el közel 48 órás, majdnem folyamatos talpalás után a derékig érő vízből, mert a helyzet addigra többé-kevésbé normalizálódott, engem pedig várt a munkám. Nem is kell mondanom, voltunk ott és akkor még így sokan, nagyon sokan.

  Mostantól ez másképpen lesz. A kormány kötelezővé tette a polgári védelmi szolgálatot, és hamarosan jön a levél is, amit 15 napon belül vissza kell küldeni, különben jön az ejnye-bejnye, ami ez esetben elzárást, vagy akár pénzbüntetést is jelenthet. Azt is megtudtuk, hogy többek közt az országgyűlési képviselők viszont nem mennek homokzsákot pakolni a gátra, ha jön az ár (vagy egyéb vész), mert ők közmegbízatás gyakorlásával teljesítik szolgálatukat - bár látva az áldásos munkát, amit végeznek, ez sok jót nem fog jelenteni. És egyébként is, innentől kezdve megette a fene ezt az egészet. Hogy miért?

  Nem a szándékkal van a baj, még mielőtt valaki erre gondolna. Ha jön a vész, akkor nincs nagyobb moslékos vödör annál, aki tehetné ugyan, de mégsem mozdítja a kisujját sem. Aki ilyen-olyan okból korlátozva van, az persze érthető, a többiek azonban markolják meg a lapátot, és hajrá. A gond megint az eljárással van. Segíteni eddig is segítettünk. Akiben volt jó érzés, az eddig is tette a dolgát, láttam a saját szememmel is. Olyan emberek vagyontárgyait cipeltük, akiket addig sosem láttunk, olyan embereknek főztem hajnalban a kondér teát, akik a kimerültségtől egy köszönömöt is alig bírtak kinyögni, amikor elvették a poharat. Mégsem érezte tehernek egyikünk sem. Attól, hogy a Parlamentben ismeretlen dolog az önzetlenség, és a legfőbb tennivaló a napi harácsolni való adag megszerezése, ezt ne vetítsék ki az egész országra, és jöjjenek rögtön a büntetéssel. Még egyszer mondom, nem a szándék a baj, hanem az a jó fajta magyaros-Fideszes eljárás, miszerint ha én ilyen vagyok, biztos más is olyan. És persze a nagyjaink ismét csak dirigálnak, de szerszámot nem fognak a kezükbe, pedig amilyen szépen kigömbölyödtek az elmúlt években, talán rájuk férne némi testmozgás a gáton.

  Ahogy írtam, a segítség, a segítő szándék eddig is megvolt, mindenféle keserű mellékíz nélkül, az önzetlen segíteni akarás vágyával. De ti ott fent még ezt is el tudtátok baszni.