Az elmúlt napokban, kis túlzással élve szinte óránként jöttek, változtak, formálódtak a hírek a Ramil Safarov ügy kapcsán. A történet mostanra mindenkinek ismerős, az azeri baltás gyilkost hazaengedtük a hazájába, ahol azonnal elnöki kegyelmet kapott, az ezt követő közfelháborodás pedig úgy gyűrűzött végig Európán - és kis túlzással a világon - ahogy azt botrány már nagyon régen nem tette. Hogy miért is? Mert nagyon úgy tűnik, vezérünk nem tett mást, mint egy jó adag pénzért szabadult meg a magyar börtönkoszton tengődő férfitól.

     Lehet persze magyarázkodni, de három milliárd dollár az azért mégiscsak három milliárd, ami nagyon kell neki, főleg, mivel az IMF tárgyalásokat már nem lehet sokáig elhúzni, ha viszont az azeri pénz megvan, akkor könnyedén farba lehet őket billenteni, plusz koki, saller, 'oszt jónapot. Mert miről is van szó? Nem kevesebbről, mint arról, hogy Azerbajdzsán három milliárd dollár értékben vásárol kincstárjegyet Magyarországtól, és erről idén júniusban tárgyaltak.

  Mondjuk ki kereken; azt a kevéske becsületet is, amink még eddig volt, Orbán egyszerűen eladta egy jó adag pénzért. Magyarázhatják ezt úgy, és addig, ahogy akarják, de ez nem egyéb mint hazaárulás. Lehet rá gyártani ideológiát, lehet takarózni magyarázatokkal, és különféle papírokat lobogtatva, de a tény attól még tény marad, éppen csak a pénz értéke nem harminc ezüst. A gumicsont természetesen már be lett dobva, miszerint a magyar félnek fogalma sem volt arról, hogy Azerbajdzsán kegyelemben részesíti majd a gyilkost, de ennyire naivak ne legyünk, hiszen két hónappal a fentebb említett azeri tárgyalások után vagyunk, ahol nyilvánvalóan minden előre le lett papírozva. Még ha elnöki kegyelemről valóban szó sem lett volna, akkor is tudniuk kellene az illetékeseknek, hogy egy ilyen lépéssel gyakorlatilag gyufát dobnak a puskaporos hordóba, de így pedig valóban beláthatatlanok a következmények. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy Magyarországot ezzel a döntéssel most már végképp egy gerinctelen, alja nemzetté degradálják a világ szemében, de mi lesz akkor, ha az azeri-örmény határon valóban kirobban egy fegyveres villongás? Az elmúlt napok eseményeit látva ugyanis erre jó esély van. Vajon a felcsúti félázsiai képes lesz felmérni ésszel, hogy ebben az esetben a NATO-nak és számos más országnak is súlyos dollármilliárdokba fog kerülni a probléma megoldása? Képes lesz felfogni, hogy a harcok áldozatai közvetve az ő lelkén száradnak majd? Hogy az, hogy magyar, mostantól végképp az erkölcstelen szószegő szinonimája lesz? Eljut ez egyáltalán a tudatáig, vagy csak ül a szokásos bamba vigyorral a képén, elmerengve a történteken, és előkapja a már régen bevált "szarok bele" hozzáállását, mert a hatalommánia az számára szent és sérthetetlen.

  Ne legyenek illúzióink; arrafelé örmény népirtással nem viccelődnek, ezt tudjuk az évekkel ezelőtti történésekből is. Ne csodálkozzunk hát azon, ha vezérünket ezzel a jelképes tollvonással hamarosan éppen olyan tömeggyilkosként fogják majd emlegetni, mint a 20. század néhány "nagy" alakját... az ugyanis a mostani lépésekből is jól látható, hogy a két országnak esze ágában sincs diplomáciai úton rendezni a gondjait, ezért aztán elképzelhetetlen, hová fog vezetni a feszült viszony a térségben.

  Természetesen magyarázkodnak, ahogyan azt fentebb említettem is, de ez már kevés, nagyon kevés. Az önbizalomól túlcsorduló, most éppen az azeri pénzre áhítozó dilettánsok odafent olyan méhkast bolygattak meg a vezér utasításaira, amit nagyon nem kellett volna, Orbán pedig csak kapkodja a fejét, és látszólag nem tudja, mit tegyen, vagy nem akarja tudni. Pedig egyszerű; azonnal el kell távolodni - vagy távolítani - a politikai életből, mert egy ide vezet az, ha egy hozzá nem értő ember olyan dolgokba üti az orrát, amihez semmi köze, és tulajdonképpen soha nem is volt. Sarkítva a dolgot arról van szó, hogy ezért nem szabad negyedosztályú vidéki focistákat a politika közelébe engedni.