Az elmúlt napokban, kis túlzással élve szinte óránként jöttek, változtak, formálódtak a hírek a Ramil Safarov ügy kapcsán. A történet mostanra mindenkinek ismerős, az azeri baltás gyilkost hazaengedtük a hazájába, ahol azonnal elnöki kegyelmet kapott, az ezt követő közfelháborodás pedig úgy gyűrűzött végig Európán - és kis túlzással a világon - ahogy azt botrány már nagyon régen nem tette. Hogy miért is? Mert nagyon úgy tűnik, vezérünk nem tett mást, mint egy jó adag pénzért szabadult meg a magyar börtönkoszton tengődő férfitól.

...a Riviéra. Talán mind ismerjük a dalt. Észrevettem, hogy itt szinte minden bejegyzésemben csak fröcsögök, hogy mennyire butító a média, milyen sok agymosott zombi mászkál a mocsoktól bűzlő utcákon, stb., stb. Ezért jelen posztot ezúttal inkább annak szentelem, hogy egy kicsit meséljek az idei nyaralásomról, amely nem is volt klasszikus értelemben vett nyaralás. Csupán elhatároztuk barátnőmmel, hogy leugrunk pár napra Balatonfüredre. Pár nap múlva már azon kaptam magam, hogy a Déli pályaudvaron állok a pénztáraknál és éppen a jegyemet veszem. Gyors kitérő a büfé irányába (kellett valami folyadék, akkor is roppant meleg volt) aztán fel a vonatra, lejátszó előkap, fülhallgató bedug, hangerő épphogy nem csutkára feltol és mehet a menet. Másodpercre pontosan futott ki velem a vonat az állomásról, noha bő 10 perces késéssel érkezett meg a célállomásra. Amit először megéreztem (miközben egy öreg néninek segítettem leadni a csomagjait) az a friss, illatos levegő volt. A Balaton mellett nyoma sincs a városi szmognak, a súlyos, olykor-olykor már fojtogató levegőnek. Ott egészen más minden. Különös nyugalom árad a vidékből, melyhez foghatót városi ember csak vidéken élhet át. Jómagam kertvárosi srác voltam mindig is, bár ahogy szépen lassan cseperedtem felfelé, úgy kapott el a város gépszíja és rántott magával. Kertvárosból egyszercsak a belvárosban találtam magam, füstölgő buszok, sárga villamosok és a sokat szidott metró társaságában. A nap mint nap elém tóduló temérdek ember látványához korán hozzászoktam, munkám során is gyakran kerültem kapcsolatba velük, így engem már nem zavar ha például reggel 20 cm hely sincs a tömött buszon. Vágóhíd-járat, néha így hívom. Elnézem az embereket akik fel és leszállnak. A jól bejáratott napi rutin vezeti őket, a már megszokott útvonalon haladnak nap nap után. Unott, fásult arcok. Ilyenkor azért megfordul a fejemben, hogy milyen iszonyatosan rövid is az élet. Az ember elvárások szerint éli le. Dolgozik, mert dolgoznia kell. Valamiből meg kell élni, ugye. Aztán hirtelen azon kapja magát, hogy már 45 éves és néhány külföldi ország kivételével még sehol sem járt a világon. De elkalandoztam. Térjünk vissza a Balatonra, ha csak képzeletben is.

Kellemes időt sikerült kifognunk, nem volt ottlétünk alatt olyan hatalmas kánikula mint amikor csak Baghdad-ban volt melegebb mint Magyarországon. Rengeteget sétáltunk, kirándultunk és pihentünk. Megcsodáltuk magát a Balatont is amely engem mindig lenyűgöz. Nem hiába nevezik a magyar tengernek. Sikerült olyan magasra felkirándulnunk, ahonnét be lehetett látni majdnem az egész tavat. Lélegzetelállító látvány volt lenézni a magas kilátó tetejéről az alant elterülő vidékre, miközben a gyenge szellő kétszer olyan erősnek hatott a magasban. Hazainduláskor már korán összepakoltunk és a vonatunk érkezőse előtt 10 perccel már a peronon álltunk. A hazaút jóval hosszabbnak tűnt, még úgy is, hogy egy nagyon kedves angol hölgy társaságát élvezhettük egészen Budáig. A Déliben a vonatról leszállva jutott csak eszembe, hogy én tulajdonképpen egy percet sem fürödtem a Balatonban az ottlétünk alatt. Mégis az eddigi legjobb "nyaralásomnak" tudhatom be eme kis kiruccanást. Hiszen nem is feltétlenül a víz miatt megy oda az ember, sokkal inkább a környezet, a kikapcsolódás és a hangulat miatt. Megvan a sajátos hangulata annak amikor a naplementében üldögélsz a pároddal egy virágillatoktól édes mezőn, miközben lágy szellő fújdogál és a lábatok alatt, a városon túl, ott terül el a Balaton. Egy kicsit amolyan hippi-életérzés az egész, nagy adag "vissza a természetbe" körítéssel de mivel úgyis a mának kell élni, csak ajánlani tudom mindenkinek. Jómagam jövőre is szívesen megyek majd.

  Úgy látszik, Matolcsy György immár végképp elkötelezte magát az önjelölt történész szerep mellett. Most éppen Peter Watsonnak a német szellem nagy diadalmenetéről szóló könyvet elemezgeti, és szerinte "a magyarok mindig is közel voltak a németséghez, felemelkedéseik és bukásaik is hatottak ránk." Bizony Gyuri, főképp a bukásaik. Azok nagyon.

   De nem is a németeken van a hangsúly, bár az igaz, hogy hozzájuk hasonlítani magunkat gazdasági szempontból elég röhejes. A probléma sokkal inkább az, hogy a kedves miniszter úr egyre-másra ontja magából a történelemmel kapcsolatos szólamokat, legyen szó akár a harmincéves háborúról, akár a Második Világháborúról, és közben elfeledkezik arról az egyszerű tényről, hogy a mai magyar jelenben kellene inkább gondolkodni, még ha ez megerőltető is. Játszunk el a gondolattal, mi lesz, ha például Viktor folyamatos ellenállásának  és felesleges nyakasságának következményeként az IMF a sok huzavona után mégis dolgavégezetlenül távozik majd? Matolcsy akkor elmondja majd nekünk, hogy "az országunk átélte Pearl Harbor ostromát; éppen úgy, ahogy Hawaii esetében, az IMF meglepetésszerűen támadó vadászgépei itt is szörnyűséges rombolást vittek véghez a gazdasági kikötőnkben, elpusztítva a USS Arizona csatahajóként magasodó gazdasági mutatóinkat, de ahogy az amerikai nemzet is talpra állt a történtek után, úgy nekünk is sikerül majd." Ez persze csak egy példa volt, de én minden további nélkül el tudom képzelni...

  A lényeg viszont, hogy eddig bármibe is fogott ez az ember, annak súlyos kudarc, de legalábbis eredménytelenség lett a vége. Könnyű persze álomvilágban élni, és elmerülni a poros történelemkönyvek lapjai közt, de ha a miniszter úr egyszer egy újságot is kinyitna, és tájékozódna a mindennapi helyzetről, alighanem egy pillanat alatt átértékelődne benne mindaz, amit eddig mondott - már ha képes még hideg fejjel mérlegelni. Persze az sem kizárt, hogy napi szinten tájékozódik az ország helyzetéről, és pont emiatt menekül rendszeresen az olvasókuckójába. Vajon mi lesz, ha egy nap majd a kezébe kerül a Harry Potter, vagy a Gyűrűk ura? Lesz itt akkor nem csak tündérmese, de hallunk még EU kontra Magyarország kviddics-mérkőzésről, meg Brüsszel éjsötét Mordor tornyairól is, az biztos.

  Azt ugyan nem tudjuk, hogy ki és miből fogja ezt fenntartani (nahát, csak nem a 16 százaléknyi adóból becsordogáló forintocskák fogják működtetik majd?), de Felcsúton nosztalgiavasút épül, mert hát miért ne épülne? Matolcsy javasolt még egy repülőteret a Pannónia Golf és Country Club mellé, én meg ajánlanék egy Kövérről elkeresztelt hadikikötőt a Szúnyogpusztára a gazdasági gyorsnaszádnak. Ha mindez megvan, akkor pedig árkolják körbe jól fizetett közmunkásokkal az egész hóbelevancot, majd alapítsák meg Orbániát, legalább nekünk onnantól egy gonddal kevesebb lesz.

  A másik lehetőség, hogy ha mindez megvan, és Felcsút már úgy fog kinézni, mint egy civilizált európai falu, akkor Viktorunk folytathatja ezt a többi cirka 3 ezer településsel is.

  Tiszta szerencse, hogy a miniszterelnök nem a holdutazások szerelmese...

  A napokban Hajdu János úr is kinyilatkozott. Igaz meglettünk volna nélküle, na de ilyen zűrzavaros időkben, amikor már a hónapok óta csak motorozgató Rogánt is előbányásszák egy-egy demagóg nyilatkozat erejéig, miszerint a gazdaság pörög, az élet szép és jó, Magyarország meg szárnyal, nos, ilyenkor minden olyan emberre szükség van, aki tud dobni némi pozitív propagandát a jónépnek. A TEK főigazgatójától azt tudhattuk meg, hogy a közjogi méltóságok elégedettek a munkájukkal, és hogy ők a világon a leggyorsabban reagáló erő állítólag. Ez utóbbit hallva már látom is, ahogy özönlenek a gratulációk a CIA, az MI6, és Brad Pitt nevében is...