Sajátos nap ez az ünnep, ha még ünnep egyáltalán. Azt ugye tudjuk, hogy október huszonharmadika már régen nem a megemlékezésről szól, de mostanra pedig végképp elvesztette minden korábbi jelentőségét, és egyszerű számháborúvá alakult át. Hogy nekem, nálam hányan, mennyire, meddig és miért, nálad meg miért nem. Van ebben némi keserűség, de az okait is értem. Az is igaz persze, hogy az ünnep fénye magától is megkopott már, de tettek is róla, hogy elcsépeltnek érezzük, hiszen 1990 óta nem múlt el úgy március tizenötödike, augusztus huszadika vagy október huszonhárom, hogy abba valakik ne keverték volna bele az éppen aktuális politikai fájdalmukat, törekvésüket, céljaikat, hol a sorok közé rejtve, hol meg egyenesen a szemünkbe mondva.

  A tömeg nagyon kell, mégpedig mindkét oldalon. Most aztán tényleg bevetettek minden nagyágyút, amit csak lehetett, hogy lehetőleg két akkora tömeg feszüljön egymásnak - remélhetőleg csak ideológiailag, és nem fizikailag - amit utána sokáig lehet még fenyegető rémként felidézni majd mindkét oldalon.

  Az a demokratikus berendezkedés, amiben ma élünk, minimum is kérdéses, hiszen bőven akadnak bajok és persze méretes kérdőjelek mind jogi, mind alkotmányos szinten, csakhogy okos ember látja, hogy az efféle problémák orvoslása nem áll, nem is állhat abból, hogy addig csűröm-csavarom, míg végül sikerül betuszkolni a foglalatba olyan módon, ahogy azt én elképzelem, de csakis én. Márpedig ma Magyarországon ez megy, és egyelőre esély sincs arra, hogy ez a közeljövőben megváltozzon. És ez az, ami rengeteg ember szemét böködi, ez a fajta önfejű, kompromisszumra képtelen kormányzás, és ha ezt felismerve annyi ember vonul ki az utcára, aminek láttán a kormánykörök tagjainak ajka, belegondolva az ezek után várható jövőképbe és következményekbe minimum szederjes lesz, akkor az kizárólag a saját keresztjük, nem másé, nem az EU-é, nem a sokat emlegetett "emútnyócévé", és legkevésbé sem az IMF-é.

  Nem csoda, ha az a fajta csalódottság és a kétségbeesés, ami minimum két éve savanyítja számtalan ember szájízét, előbb-utóbb megtalálja a kitörési pontot. Ha pedig azt látják, hogy már az elmozdíthatatlannak hitt hatalom tartóoszlopai is recsegnek, akkor az elszántság várhatóan csak még nagyobb lesz a regnáló hatalommal szemben. Mert azok a bizonyos oszlopok bizony nem bírják már soká a nyomást, két és fél év elhibázott kormányzása után az összeomlás szélére kerültek, de ami még ennél is riasztóbb lehet a még mindig a Fideszbe vetett hittel élők számára, az az, hogy már a legfőbb vezető válla is megroggyant. Orbán Viktor pártdiktatúrája most üt vissza; mindenkit, aki kicsit is veszélyes lett volna rá a párton belül, messzire kergetett, és körbevette magát olyan emberekkel, akiknek a szakértelme alig-alig ér valamit, és csak a lojalitásuk nagy, ám ez utóbbival nem lehet kormányozni. Így esett, hogy most senki nincs, aki segítene neki a vállát nyomó terhet cipelni, azt a terhet, amit a saját meggondolatlan kormányzásával szedett magára, mert senkinek nincs ehhez sem kellő tudása sem kapacitása. Ha pedig ő egyszer összeomlik, menthetetlenül borul az egész. A káderpolitikának mindig is ez volt a veszte, amióta világ a világ, és végül itt is bekövetkezett, és nem is lehetett másképpen.

  Hát így állunk most, másfél évvel a választások előtt. Kérdés, ki fogja-e bírni a nyomást a hatalom, vagy végül magába roskad-e az egész? Mert egy számháborúzó békemenet nem segít semmin. Igaz, az ellenzéki tömegdemonstrációnak sem biztos, hogy lesz bármi foganatja, de Bajnaiéknak és a Millának pillanatnyilag nincs vesztenivalója, a kormány viszont szó szerint a túlélésért küzd. Ezért a tétek közti különbségek óriásiak.